Cikkek(2006.07.18)Forrás > Bertab
A fotográfia kezdete
A hagyományos "filmes" fényképezés
A hagyományos "filmes" fényképezőgépek felépítése
A fotográfia kezdete
A fényképezőgép előfutára a camera obscura volt.
Ez olyan "sötétkamra", amelynek egyik falába lyukat fúrtak (a lyukba később lencsét illesztettek).
A kinti tárgyak képe a lyukon keresztül a szemközti falra került.
A XVIII. századi képzőművészek már gyakran használtak különféle típusú camera obscurákat a természet pontos másolásához (pl. tájképfestéskor).
E képek elkészüléséhez komoly rajztudásra volt szükség, ezért keresték a képek mechanikus rögzítésének módját.
Egy német anatómiaprofesszor, Johann Heinrich Schulze 1727-ben bebizonyította, hogy az ezüstsók elsötétedését - ezt a jelenséget már legalább a XVI. század óta ismerték - nem a hő, hanem a fény okozza.
Napfény segítségével "írt" szavakat a sókra, ám a képek rögzítését nem kísérelte meg.
A camera obscura és Schulze felfedezése teremtette meg a fényképezés alapját.
Niépce íriszrekesszel felszerelt Camera Obscurája Egy francia feltaláló Nicéphore Niépce litográfiák készítése közben jutott el a fényképezéshez.
A rajzokat akkoriban kézzel másolták át a litográfiás kőre, Niépce azonban nem tudott rajzolni, így szorultságában kidolgozott egy módszert, a képeket fénnyel másolta át.
A metszetet olajjal kente be, hogy átlátszó legyen, ezután fényérzékeny oldattal bevont lemezre helyezte, és az egészet a napra tette.
A metszet világos részei alatt néhány óra múlva megkeményedett az oldat, a sötét részek alatt azonban továbbra is lágy maradt.
Niépce a lágy oldatot lemosta, és a lemezen megjelent a metszet tartós, pontos másolata.
1826/27-ben egy ónlemezes camera obscurával elkészítette az első természetfotót, házának egyik felső ablakából lefényképezte az udvart, közben a nap keletről nyugatra haladt, ezért a kép olyan lett, mintha a ház mindkét oldalán sütne a nap. (Az exponálási idő 8 óra volt.)
Niépce heliografikus (napsugaras) eljárásának végső célja a nyomtatás volt, de felvételeit alulexponálta, ezért nem tudott belőlük nyomólemezt készíteni.
Felfedezései nyomán azonban Daguerre és mások is sikerrel kísérleteztek tovább.
Az első vázlatokat Daguerre is camera obscurával készítette, képeit fény segítségével szerette volna rögzíteni, de kísérletei kudarcot vallottak.
Amikor tudomást szerzett Niépce munkájáról, írt a feltalálónak, majd 1829-ben társultak a heliografikus módszer továbbfejlesztésére.
Niépce halála után, Daguerre véletlenül fedezte fel, hogy a jódozott ezüstön látens kép keletkezik, és ezt higanygőzzel lehet "előhívni", láthatóvá tenni.
Az expozíciós idő nyolc óráról 30 percre csökkent, a kép azonban nem volt tartós. (Ha fényt kapott, az exponálatlan ezüstös részek elsötétedtek.)
Daguerre első ezüstlemezes képe 1837-ből 1837-re Daguerre a rögzítés módját is megtalálta, konyhasóval oldotta le az exponálatlan ezüst-jodidot.
Ugyanebben az évben ezüstözött rézlemezre lefényképezte a műtermét.
A fotó hűsége és részletgazdagsága miatt is érdekes.
A módosított eljárást Daguerre önmagáról nevezte el dag(u)errotípiának.
William Henry Fox Talbot - a Cambridge-i Egyetemen szerzett tudományos ismereteket - 1835-ben kémiai eljárással a papírt úgy tette fényérzékennyé, hogy felváltva áztatta konyhasó (nátrium-klorid) és ezüst-nitrát oldatába.
Fény hatására az ezüst-kloridból finom eloszlású ezüst vált ki, s ez sötét foltokban jelent meg a papíron, így ha egy fényérzékeny papírt rátettek a negatívra és megvilágították, pozitív képeket készíthettek.
Más kísérletezők is dolgoztak ki hasonló eljárásokat, de Talbot és Daguerre nevéhez fűződik az a két eljárás, amely a fényképezést megalapozta.
A fényképezőgépek továbbfejlesztésében a magyar Petzval József és az osztrák Friedrich Voigtl?der ért el igen figyelemre méltó eredményt.
Petzval akromatikus portrélencséjének fényerőssége mintegy 20-szor nagyobb volt a Párizsban gyártott egyszerű meniszkusz-lencséknél, amelyeket a Daguerre-fényképezőgépekben használtak.
Voigtl?nder a fényképezőgép ormótlan faháza helyett könnyen hordozható dobozt szerkesztett.
Az újításokat 1841 januárjában ismertették.
Ugyanebben a hónapban az osztrák Franz Kratochwila közzétett egy kémiai eljárást, amelyben klór- és brómgőzöket alkalmazott, és a lemez érzékenységét az ötszörösére növelte.
Az újítások eredményeként az expozíciós idő 20-40 másodpercre csökkent.
A dagerrotípia-készítés virágzó iparág lett.
Kalotípia 1845-ből Talbot 1840-ben felfedezte, hogy a galluszsav alkalmas a látens kép előhívására.
Papírképei felvették a versenyt a dagerrotípiákkal.
Talbot a módosított negatív eljárást kalotípiának nevezte el (a kifejezés a görög "szép kép" szavakból származik).
A fényképészet fejlődésének 1851-ben új lökést adott a kollódiumos eljárás, amelyet az angol szobrász, Frederick Scott Archer talált fel.
A korábbiaknál hússzor gyorsabb módszer szerint a negatívok üveglapra kerültek, a felvételek részletgazdagsága vetekedett a dagerrotípiákéval, és az üvegről papírmásolatot is tudtak készíteni.
Az eljárásnak egyetlen komoly hátránya volt, a lemezt szinte közvetlenül az exponálás előtt kellett fényérzékennyé tenni, és a felvételt addig kellett elkészíteni, amíg a bevonat nedves volt.
Bár a fényképésznek a sötétkamra teljes felszerelését magával kellett vinnie, a módszert - amelyet szabadalom sem védett - szinte mindenütt azonnal átvették. (Mintegy 30 évig ez volt a legkedveltebb eljárás.)
Az 1870-es években egyre sürgetőbbé vált, hogy a lemezeket jóval a felvétel előtt előkészíthessék, és a képeket az expozíció után bármikor előhívhassák.
A száraz eljárást Richard Leach Maddox angol orvos dolgozta ki 1871-ben, zselatinemulzióban oszlatott el ezüst-bromidot.
1878-tól már gyárilag vonták be a lemezeket ezüstsókat tartalmazó zselatinnal. A fényképezés történetében a száraz eljárás volt az egyik legfontosabb újítás.
Kodak - George Eastman találmánya - A kézi fényképezőgépek közül a Kodak, George Eastman találmánya lett a legnépszerűbb.
?veglemez helyett egy tekercs negatív filmet tettek bele, amelyre 100, kb. 6 cm átmérőjű, kör alakú kép fért el.
Az utolsó negatív exponálása után az egész gépet visszaküldték az Eastman-gyárakba, ahol a tekercseket előhívták, és a papírképeket is elkészítették.
A hagyományos "filmes" fényképezés
A fényképezés egy sor tudatosan rendezett cselekvéssor egymásutánja, amelynek része a felvétel elkészítésének néhány mozzanata.
Két főműveletből tevődik össze: a fényképfelvételből és az utómunkálatokból.
A felvételek jó része a valóság, a természet nem egy-egy elillanó jelenségének megörökítése, hanem előkészített, megismételhető, tartósan meglévő folyamat, mozzanat, tárgy sajátos célú fényképezése.
A technikailag jó felvétel elkészítéséhez célunknak megfelelő fényképezőgép, kellő érzékenységű fényérzékeny anyag, az érzékenységnek megfelelő mértékű megvilágítás, valamint a fényképezendő tárgy fényképezőgéptől való távolságának beállítása szükséges.
Ez utóbbi az éles kép keletkezésének feltétele.
A helyes megvilágítás a megvilágítási (exponálási) időnek és a fénybeáramlást szabályzó rekesz (blende)-nyílásnak az összehangolásával érhető el.
A fényképfelvétel nyomán keletkező fénykép várható képtartalmáról a képkereső rendszer informálja a felvételt készítő személyt.
A felvétel készítésének mozzanatai:
A kép komponálása:
A gép és a tárgy kölcsönös helyzetének változtatása, míg a keresőben az elképzelthez legjobban hasonlító képet nem látjuk.
Élesre állítás:
Becslés, mérés, ill. közvetlenül a látott kép élesre állításával állítjuk be az optimális képtávolságot, gondolva a mélységélességi igényekre is.
A megvilágítás:
Az összetartozó rekeszexpozíciós idők meghatározása. Minél nagyobb mélyélességi tartományt akarunk, annál szűkebb rekeszt használunk, és minél nagyobb a tárgynak a fényképezőgéphez viszonyított sebessége, annál rövidebb expozíciós időt kell választanunk.
Exponálás:
Exponáló gomb vagy zsinór megnyomásával a zárszerkezetet oldjuk. A filmtovábbító kar működtetésével a képkapuba újabb felvételre kész filmkockát húzunk, egyszersmind a zárszerkezetet ismételten működőképes állapotba hozzuk.
A hagyományos "filmes" fényképezőgépek felépítése
Ha összehasonlítjuk az emberi szem és a fényképezőgépek felépítését, sok hasonló funkciójú, gyakran hasonló szerkezetű elemet is találunk.
A fényképezőgép és a szem felépítése
Ennek megfelelően a közös építőelemek:
A sötétkamra szerkezet: a fényképezőgép és a szem fényerősség-szabályozó rendszere.
A pupilla és a fényrekesz: változtatható átmérőjű lyuk, amelyen a fény a kamrába lép, szerepe a fényerő és a mélységélesség szabályozása.
A lencserendszer: amellyel az éles kép előállítható.
A szem esetén ez a szemlencse fókuszának változtatásával, a fényképezőgépnél az objektív lencse és a film távolságának a változtatásával történik.
A kép keletkezési helye: szemben a retina, a fényképezőgépben a film felülete.
Természetesen a két szerkezet között lényeges különbségek is vannak, az optikai leképezés azonban lényegében mégiscsak hasonlóan zajlik a két esetben.
Forrás > Bertab
HozzászolásokSzólj hozzá Te is!
FotoRace | DigiNews | © Minden jog fenntartva | Megtekintve : 1788
|
|
|